Kétségtelenül sikerült a figyelem középpontjába állítani az MDF képviselőjelöltjeit a párt honlapjára kihelyezett kisfilmekkel, a kérdés már csak az, hogy ők, illetve a rájuk szavazók örülnek-e ennek a féktelen hírverésnek?
Mi önmagunkat adjuk – ez lehetett az elképzelése a "konzervatív-liberális" párt kampánystábjának. Volt is példaképük, a brit Konzervatív Párt, ha náluk bejött, mi sem lőhetünk vele mellé… Az azonban már többször bebizonyosodott, hogy a minimális kulturális különbségek is teljes kudarcot okozhatnak a kommunikációban és a retorikában. Hiába jöttek sorra a külföldi kampányguruk, a választás sikere soha nem rajtuk dőlt el.
Az MDF kampánystábja mégis ragaszkodott a külföldi mintához, és – angol recept alapján – azzal a nagy ötlettel állt elő, hogy koncepció nélkül, spontán módon vall mindenki a pártszeretetéről és a választási programjáról. Egyszerű, kevés munkával és olcsón megvalósítható propaganda ez – gondolhatták –, nem kell hozzá más, csak egy háttér és egy kamera.
Igen, ez a látszat. Ez az a látszat, aminek a magára valamit is adó kommunikációs vagy kampánytanácsadóknak soha nem lenne szabad bedőlniük. Mert attól, hogy valami olyan egyszerűnek és olyan spontánnak látszik, attól az még egyáltalán nem az. És pont azért jó. Mert a cél az volt, hogy annak látszódjon. Spontánnak, természetesnek és őszintének. A színfalak mögött azonban az ilyen produkciók mögött van a legtöbb munka. Mert az a szöveg – bármennyire is nem úgy tűnik – előre meg van írva, a szereplő pedig pontosan addig ismétli a szöveget és azt pontosan annyiszor veszik fel, ameddig az tökéletes nem lesz. És akkor még nem beszéltünk a láthatatlan sminkesről, fodrászról, stylistról, beszédtanárról… Hát, így áll össze a profiknál az a spontán felvétel.
Ezzel szemben nálunk sikerült bemutatni a kis magyar valóságot. Felkészületlenség, teljes kommunikációs és retorikai hiányosság, koncepciótlanság. Mindez nem lenne baj, ha ezekhez az emberekhez egy mikrofonnal a kezükben az utcán léptek volna oda „spontánozni” – ahogy a szakmában is hívjuk ezt a műfajt. Itt azonban – a kampányfőnök minden utólagos magyarázata ellenére – nem ez történt. Jól megfigyelhető ugyanis, hogy elmondták a három fő irányelvet és utasítást a felvételek előtt, nevezetesen: legyen benne, hogy „támogatom Bokros Lajost, hogy ki a fő célcsoportom, és hogyha engem támogatnak – én is támogatom önöket”. Hogy ezt ki hogyan tudta megzenésíteni, már más kérdés. De ebből is jól látható, hogy a spontaneitást itt sem szerették volna annyira a véletlenre bízni, mint ahogy hangoztatják. De egy kampánybeszédnek nem is ez a feladata. Az viszont igenis az, hogy a szónok/felszólaló/képviselőjelölt hiteles legyen. És ebben van, vagyis lenne kiemelt feladata és szerepe a kampányfőnöknek. Nincs előkészítés, nincs felkészítés, és nem működik a botrány kitörése utáni válságkommunikáció sem. Magyarázkodásaival pedig csak tovább ront a menthetetlenen…
Egy dolog miatt, a kampánytól függetlenül azonban mégiscsak hasznos volt a kisfilmek nyilvánosságra hozatala, megmutatta az ország általános retorikai felkészültségét. Van még mit tanulnunk. De a jó hír, hogy a műfaj megtanulható!
