Beszédírók

kommunikáció - retorika - pr

Hogyismondjamcsak - 3. rész

2010. október 12. 12:35 - beszédírók

Becsöngettek

 
Elérkezett a várva várt időszak, iskolába megy a gyerek. Itt már nincs kérdés, menjen, vagy ne menjen – menni kell. De nem mindegy, hogy hova. Kellőképpen figyelembe veszik a szülők a szakmai szempontokat, a minőségi különbségeket, vagy csak a legközelebbi iskolába íratják be a gyereket? Kommunikációs szempontból majdhogynem mindegy, mivel ennek a hétköznapi élethez elengedhetetlen készségnek és képességnek a tudatos és minőségi oktatása gyakorlatilag hiányként szerepel a magyar órarendben.
 
Tény, hogy a hazai oktatási rendszer az elmúlt 20 évben rengeteget változott, valamiben a javára, de sok mindenben a hátrányára. Nyilván a folyamatos átalakításnak is köszönhető, hogy a tantervek nem tudtak/tudnak időben az igényekhez igazodni, gondoljunk csak a viszonylag kései informatikai oktatásra, a mai napig is hiányos pénzügyi és gazdálkodási ismeretek képzésére vagy az államrend minimális megismertetésére, pedig ezek a mai világ elengedhetetlen alapismeretei kellenének, hogy legyenek. De ezeknél legalább már elindult valami tenni akarás. A kommunikációs oktatás azonban valami miatt még mindig fekete báránynak számít, és a legtöbb iskola kipipálja a feladatot a magyar nyelv és irodalom tantárggyal. Még azokban az iskolákban is, ahol nem a hagyományos, hanem a Zsolnai, Apáczai vagy a Waldorf módszert alkalmazzák, hogy csak a legismertebbeket említsem.
 
A magyar nyelv és irodalom tantárgy azonban nem egyenlő a kommunikációs szakképzéssel. Amikor 6-7 évesen iskolába kerül a gyerek, magyar órán először természetesen írást és olvasást tanítanak. Ez természetes, éljen az abc. De egy ilyen korú kisember bizony már javában kommunikál is – és hogy ezt hogyan teszi, a szülők és a pedagógus társadalom felelőssége. Attól, hogy még nem írnak és nem olvasnak kisregényeket sem, bizony van, és kell is hogy legyen mondandójuk, álláspontjuk. Sőt, mivel az iskola egyben már egy garantált közösségi létet is jelent, bizony vannak viták, érvek, „felszólalások” és „előadások” is. És az iskola falain kívül is egyre többször kell egyedül és önállóan intézkednie, a szó szoros és átvitt értelmében. Mert már elmegy egyedül a boltba, mert már sokszor egyedül közlekedik, mert már vannak szakkörök és külön elfoglaltságok. Mert ha eddig még nem sikerült, most már meg kell tanulni köszönni, lehetőleg úgy, hogy 15 éves korában se csókolomozzon, vagy mert ha csak gyerekcsínyból is belekeveredik egy butaságba, meg kell tudni védenie magát, stb. A sor hosszú, a megoldás kevés.
 
Magyarországon ugyanis a mai napig is a magolás az elsődleges módszertan, még akkor is, ha a helyi tantervek ezt jól is álcázzák. Ha azonban lenne egy olyan fórum, ahol magát a beszéd kifejezésmódját, a stílust, az előadásmódot gyakorolhatnák, tanulhatnák, az nemcsak a többi tantárgyra, hanem az élet minden területére is hatással lehetne. És ezt rögtön a legelején, azaz 1. osztályban kellene elkezdeni, mert ha egyszer berögzül valami, abból már nehéz kizökkenni. Igaz, hogy a számonkérés alsó tagozatban még inkább játékos, de ha már ebben a korban elkezdődik a szabad szellemi vita, a felszólalás és megnyilvánulás lehetősége és kialakítása, felnőtt korban is máshogy tudnak érvényesülni az ilyen módszerrel tanulók.
 
És ehhez hozzátartozik a „szólásszabadság” is, amivel sok tanító, tanár, pedagógus, és úgy általánosságban a felnőtt lakosság még mindig hadilábon áll. Az ő megoldásuk egy-egy kérdésre, sajnos mai napig is a szemlesütés és a pironkodás, ahelyett, hogy pont ellenkezőleg jól kiveséznénk a témát. Pedig amit egyszer meghall a gyerek, az nem marad többé tabu. Amerikában a 6 éveseknek is bátran beszélnek az óvszerről, és nem 13 éves korban görcsölnek a biológia óra előtt, hogy hogyan is beszéljenek a szexualitásról. Ez persze nem azt jelenti, hogy már alsós korban nemi életet kell élni… Vagy ugyanilyen tabunak számít a kicsik körében a halál fogalma, pedig ez az élet természetes velejárója, miért ne lehetne erről beszélni?
 
A kommunikációs oktatásnak természetesen nem az a feladata, főleg nem alsó tagozatban, hogy tabukat döngessen és provokálónak számító témákat boncolgasson, de kiváló lehetőséget teremt arra, hogy az élet minden területét érintve kialakulhasson az érveléstechnika, a véleménynyilvánítás szándéka, fontossága és az előadói készség.
 
Persze sokan vannak vele úgy, hogy ettől fontosabb dolgokat kellene az iskolában tanítani, mások szerint pedig szegény gyereket így is teljesen leterhelik. Igen, mindenre lehet kifogást találni és még annak az ellenkezőjére is, de felmentést adni a butaságért a legnagyobb felelőtlenség.
 
Az alsó tagozatosok egész egyszerűen szívják magukba a sok-sok információt, és ha ennek másokkal történő megosztását már most korlátozzuk, később se számítsunk semmi jóra. Ha viszont már a legelején interaktív módon, tényleges párbeszédekben történne a tudás- és információáramlás, ha lehetőség lenne a tananyag mellett saját gondolatokat is szabadon közzé tenni, fejleszteni az előadókészséget, hogy egyáltalán mindenki meg merjen szólalni, az később az egész társadalomnak hasznot eredményezhetne. Mert az itt megszerzett tudás nemcsak az iskolai oktatás alapjait képezné, hanem az emberi érintkezésben, az emberi kapcsolatok alakításában is jelentős segítséget nyújthatna.
Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://beszedirok.blog.hu/api/trackback/id/tr782365096

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.