Beszédírók

kommunikáció - retorika - pr

Hogyismondjamcsak - 5.rész

2010. december 07. 12:36 - beszédírók

Érik az elme, marad a tőmondat

 
Feleselés, ellenkezés, csakazértsem, én tudom jobban, és egyébként is, hülye mindenki. Ki az, aki nem ismer rá? Pedig átesett rajta mindenki, a szép vagy kevésbé szép kamaszkoron. Tegyük hozzá, hogy kevésbé szépnek leginkább az elszenvedő közönség látja, pedig legtöbbször az alany, vagyis a tizenéves is szenved kellőképpen.
 
Elérkeztünk a legkritikusabb korszakhoz, kamasz lett a gyermekből, önálló véleménnyel, ami véletlenül sem egyezik meg egy idősebbével, felnőttessé váló külsővel, ami csak további bonyodalmakhoz vezethet, és önálló gondolatokkal, ami vagy elkezd szárnyalni, vagy csak szabadon burjánzik a ki nem forrott fejekben. És ez akár kulcsprobléma is lehet a merre és hogyan tovább kérdés megválaszolásánál. Elfogadni egy tanácsot és a kijelölt útra lépni, ami ott és akkor nem is biztos, hogy olyan tetszetős, vagy csak menni valamerre, hagyni az egészet, és a könnyebbik utat választva sodródni valamerre. De ez már egy másik poszt témája, mégis hozzánk, a kommunikációs fejlődés taglalásához is kapcsolódik, jobban is, mint gondolnánk.
 
A fentiekből is látható, hogy egy 10-15 évesnek (mondhatnánk azt is, hogy egy felsősnek, de az oktatási rendszer már szinte alig ismer ilyet, hiszen majd’ minden évben válthatunk már iskolát, és így felső tagozatos helyett rögtön a legkisebbekké válnak az egyre több vagányságra és önállóágra vágyó diákok) kisebb gondja is nagyobb annál, mint azzal foglalkozni, hogy mit és hogyan mondjon. Pedig itt, ebben a korban lenne a legutolsó esély arra, hogy a megfelelő kommunikációs eszközkészletet kifejlessze önmagában a tinédzser, s mindez minimális energiába kerülne. Mert természetesen később is lehet önfejlesztő, beszéd- és kommunikációs tréningekre járni, csak az már sokkal több munkába és energiába, és nagy-nagy akarásba fog kerülni.
 
Értem én, hogy kevésbé lehet az cool, aki egy Kazinczy-díjjal vagy egy Szép Magyar Beszéd emlékéremmel dicsekedhet, de abban azért megegyezhetünk, hogy van arany középút itt is. Én már azt is nagy eredménynek tartanám, ha mindenki el tudna mondani 10 összetett mondatot egyhuzamban – könnyítésképpen tetszőleges témában! De ha a szülők és a pedagógusok már kiskamasz korban – mert ez a tizenéves időszak minden mai látszat ellenére még mindig az – szabadjára engedik a gyeplőt, erre aligha lesz esélye a magyar társadalomnak. (Itt a szabadjára engedés nem tévesztendő össze a liberalizmussal) És erre az sem lehet jó kifogás, hogy sokan már annak is örülnek, ha nem szokik rá a gyerek a cigire vagy a piára, vagy nem esik teherbe, és sokkal jobb, ha otthon nézi az éppen aktuális, mélyenszántó gondolatokkal teli valóság show-t, mintha valahol csavarogna.
 
Valóban csak ezek az alternatívák léteznek? Valóban ennyire elfoglaltak a szülők, ennyire alulfizetettek és leterheltek a pedagógusok, hogy nincs idő sem otthon, sem az iskolában beszélgetni, hogy nincs idő sem szépirodalmat, de még egy nem bulvár sajtót sem elolvasni, amivel szintén lehetne valamiféle példát mutatni?
Nem, ugyanis szerencsére vannak ellenpéldák is. Már csak az arányok a kérdésesek. Globálisan, össztársadalmi szinten. Ha csak a kifogás marad, ne várjunk sokat a jövő nemzedékétől. Ha lesznek tenni akarók, változhatnak az igények és néhány évtized múlva változhat a színvonal is – minimális odafigyeléssel. Minimális kommunikációval otthon és az iskolában is, alsóban és felsőben, gimnáziumban, technikumban és szakmunkásképzőben is.
Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://beszedirok.blog.hu/api/trackback/id/tr402499297

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.