Mélységesen megdöbbent, hogy egy költő-író mennyire nem érti az élet és az irodalom, a valóság és az igazság, valamint a posztmodern utáni online média működését.

Az aranyember - mozifilm, 1962. Rendező: Gertler Viktor. Béres Ilona, Krencsey Marianne

Jókai Mórt már nem olvassák. Ezt a tényközlést nyugodtan elfogadhatjuk, hiszen egy háromsoros szöveg értő befogadása is nagy problémát okoz a legtöbb ember számára. A legújabb könyvolvasási szokásokat bemutató kutatás és több, a közelmúltban készült felmérés is azt bizonyítja, hogy nincs mese, a társadalom fele például semmit sem olvas. Jókai veszített. Pontosabban nem veszített, mert évszázadokon átívelő íróikonként még ma is befolyásolja a műértőértő olvasóközönséget, filmre álmodott regényei, amelyek több millió emberre voltak hatással, pedig az olvasni nem tudók számára is elérhetővé és átélhetővé tették regényhőseinek történetét. Az írói életműben „Az arany ember”című regénye talán a legnépszerűbb ma is, 2005-ben a Magyar Televízió „A Nagy Könyv” elnevezésű műsorsorozatában és országos közönségszavazása során a 4. legnépszerűbb magyarországi regény volt. Sokat mondó adat, hogy a regényt az 1954 és 1962 közötti időszakban közel 300 ezer példányban jelentették meg különböző kiadásokban. Egyszóval Jókai hatalmas celeb, ismert művész az emberek számára. Tóth Krisztina is irodalmi celebként viselkedik (hivatalos FB-oldalt működtet, ha kell, női lapok felkérésére fotózáson jelenik meg, rendszeres szereplője a mainstream médiának).  

Ahogy Tóth Gabi nekiment Tóth Andinak, úgy támadta be Tóth Krisztina Jókai Mórt (természetesen csak allegorikus értelemben). Az online médiafogyasztó nézőpontjából egy irodalmi „celeb-cicaharcot” láthattunk-olvashattunk az elmúlt napokban. Tóth Krisztina kevésbé ismert celeb, mint Jókai, így kézen fekvő lenne a magyarázat, hogy ismertségét növelendő kötött bele az írófejedelembe. Azonban nem hiszem, hogy erről lenne szó.  Csupán arról, hogy az író-költő nem mérte fel a helyzetet és úgy mondott véleményt Jókai legnépszerűbb regényéről, hogy nem is számított ekkora felzúdulásra. Talán ez lenne a kisebbik probléma. Az már sokkal bajosabb, hogy rácsodálkozó, kioktató, és bizony lenéző megjegyzésekkel tud csak válaszolni a sokszor valóban elfogadhatatlan gyűlölködő kritikákra. Csakhogy van egy kis bibi. Bárhogy „ügyeskedhet, nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret”. Ha Tóth Krisztina hivatalos Facebook-oldalán megosztja azt az online interjút, amelyben nekimegy Jókainak, akkor elfogadja annak a médiumnak a törvényszerűségeit is, vagyis azt, hogy bizony kaphat sok lájkot, szívecskét vagy éppen ölelést, de olyan primitív, nyomdafestéket nem tűrő kommentet is, amit jóérzésű ember el sem olvas. Aki közfürdőbe megy, ne panaszkodjon arra, ha szőrös hátú férfiakat is lát. A közösségi média már csak ilyen. Lehet szeretni vagy nem szeretni, de ha használjuk, akkor nemcsak a néhány ezres olvasótáborunk jön velünk szembe, hanem mindazok is, akik az online térben sem tudnak viselkedni. A sokszor nemtelen kritikákra adott óvodás szintű franciás eleganciával (Dragomán György) megfogalmazott válaszai

(…Harminc könyvem jelent meg, el lehet olvasni őket… A költőnő szépen hangzik, kissé a tőgypörköltre hajaz, de van ám nekem számtalan prózakötetem.  Angolul, németül, spanyolul, olaszul, finnül, svédül, satöbbi…Tegnap túrógombócot főztem. Az volt a zacskóra írva, hogy RÖGÖS MAGYAR TÚRÓ. Ki tudja, miért jutott ez most az eszembe: kósza asszociáció....)

azt mutatják, hogy nagyon nem érti a posztmodern utáni online média működését. Nagy kár érte.

Megszólalásának tartalma, érvelése még a Jókait nem szerető irodalombarátok számára is elég meghökkentő. Egy irodalmi művet azért vegyünk ki a kötelezendően olvasandók köréből, mert nem az általunk megfelelőnek elfogadott értékeket is megjeleníti? Ne olvastassunk XIX. századi műveket csak azért, mert abban a valóság egy olyan szelete is ábrázolva vagyon, ami a XXI. századi ember számára elfogadhatatlan? Akkor - ennek a logikának a mentén - nem adhatnánk a diákok kezébe a legtöbb irodalmi művet sem. Éppen az lenne az irodalomoktatás igazi feladata, hogy az elolvasott regényeket értelmezve, elemezve rámutasson például „Az arany ember” nőalakjainak ábrázolása kapcsán a nemi szerepek megváltozására. A legelszomorítóbb az, hogy Tóth Krisztina olyasvalamit kér számon a műveken, ami az irodalmat a lényegétől fosztaná meg. Az élet és az irodalom kapcsolata, a valóság, az igazság és a fikció összecsengése, akár oszcillációja (Hankiss Elemér) éppen arról szól, hogy bemutasson például olyan női szerepeket, élethelyzeteket, lélektani pillanatokat, dramaturgiai fordulópontokat, jellemfejlődési fókuszpontokat vagy kijegecesedett traumákat, amelyek nem konvencionálisak, nem ideálisak, számunkra nem megfelelőek. A költő-író érvelésének logikája az irodalom értelmét számolja fel.

Tóth Krisztinával nem értek egyet, de mégis! A visszacsapó verstípus formaiságát hívom segítségül az ellentmondás feloldására. Igen, én is úgy gondolom, hogy Jókait ki kell venni a kötelező olvasmányok sorából. Ki kell venni, mert szövegei, nyelvi szövedéke annyira távol áll a mai magyar nyelvtől, hogy a fiatalok nem tudják befogadni, éppen ezért megutálják. Az irodalomtanításnak pedig az egyik legfontosabb feladatát abban látom, hogy megszerettesse az olvasást, a szövegről való gondolkodást, hogy megteremtse a csodát. Igen, valódi csoda történik az olvasáskor. Akkor, amikor a halott, kinyomtatott betűket a szemünkkel összeolvassuk, agyunkkal megértjük és felélesztjük a tartalmat, feltámasztjuk a halott művet.

Kedves Tóth Krisztina! Ez a mostani „botrány” lehetőség is egyben, hiszen egyre többen lettek azok, akik az Ön szövegeit, akár irodalmi, akár publicisztikai gondolatait vagy éppen Facebook-posztjait tetszhalott állapotukból, az olvasás útján feltámasztják.

Néha nem ártana, ha egy marketingkommunikációs akció megálmodói komolyan végiggondolnák, hogy milyen társadalomban, milyen kulturális kódokat használó közösségben akarnak nagyot robbantani kommunikációs értelemben. Előfordulhat, hogy hírnévépítés helyett éppen az ellenkezőjét érhetik el.

Onyx - 2020.11.28. Forrás: DINING GUIDE

Marketingakció gyanánt szétverték az „Utolsó vacsora” elnevezésű filmforgatáson a két Michelin-csillaggal rendelkező ONYX éttermet a tulajdonosok és azok a „szerencsések”, akiket egy szereplőválogatás során érdemesnek tartottak a jelenlétre. A nem mindennapi médiaeseményről a meghívott szaksajtó tudósított.

Nem kívánok foglalkozni azzal, hogy a vírushelyzet miatt mennyire visszatetsző volt önmagában is az esemény, ezt megteszik más médiumok. Valójában az érdekel, hogy ez a marketingakció a mai Magyarországon milyen üzenetet hordoz, sőt milyen jelképrendszert, allegóriát jelenít meg.

Első látásra egy jó hecc, polgárpukkasztás, a megsemmisítés utáni újjáéledést jelképező szürreális búcsúvacsoráról beszélhetnénk. Azonban a kulturális-társadalmi beágyazottság, a közösségi (világ) élmény és a legszerethetőbb ünnepkör aktuális indulása egészen más fénytörésben mutatja meg az eseményt és annak üzenetét.

Adventi rombolás

Advent I. vasárnapjának vigíliája (előestéje), vagyis az ünnepkör nyitánya nem biztos, hogy jó ötlet a kalapácsverős agresszivitásra. A karácsony a kedves, örömteli, szelíd szeretet valóságát jeleníti meg. Ebben a kultúrában ez az időszak nem a szenvedéstörténet kezdőpontja. Mint tudjuk, az „Utolsó vacsora” egy olyan szédereste volt, ami bevezette Jézus elfogását, elítélését, megkínzását és keresztre feszítését.  Vagyis a karácsonyt váró négy hét kezdetének a nevében a húsvétot idéző marketingeseményt szervezni nem egy szerencsés dolog. Az esemény megálmodói persze lehet, hogy tudatosan kívánták „szentségteleníteni” (deszakralizálni) az európai kultúrkör ikonikus étkezését (lásd.: Leonardo Da Vinci festménye), azonban ezzel a kommunikációs „műfogással” kevésbé válhattak hitelessé. Ha pedig a marketingesek nem gondoltak bele az akció elnevezésének jelentéstartalmába, csak egy ide „passzoló”, jópofának vélt elnevezést láttak a címben, az szomorú is.

Tányért törni kalapáccsal

Az sem egy szerethető üzenet, ha egy luxusétterem azt a képet alakítja ki magáról, hogy olyan helyet foglal el a magyar társadalomban, ami miatt bármit megtehet. Nemcsak azt, amit a „kisemberek” nem, hanem ráerősítve arra az általánosításra, hogy a kőgazdagok abszurd viselkedése általában agresszív és szélsőséges, olyan dolgokat is, amelyek tudatos fizikai rombolást jelentenek. A helyszíni tudósítás szerint tányér és kalapács egymásnak farkasa…

Értékteremtés! – Minek?

A szervezők nem használták ki a helyzetből fakadó előnyöket, például a jótékonykodást, vagy éppen a közösség számára nyújtható értékteremtést. Biztos, hogy több múzeum is örült volna, ha a két Michelin-csillagos étterem egyes berendezési tárgyait, a belső enteriőr néhány részletét, vagy éppen teljes egészét felajánlja számukra.

Ez a marketingakció, amely az ONYXOT újrapozícionálni kívánta, olyan jelképrendszert jelenített meg, amely az erőszakmentesség helyett az agressziót, a teremtés helyett a rombolás kultúráját részesítette előnybe.

Nagy a krízis a Szegedi Tudományegyetemen (SZTE). Az intézmény rektora, aki egyben a Fül-Orr-Gégészeti és Fej-Nyaksebészeti Klinika igazgatója, koronavírus-hordozóként műtött, vezette az egyetemet, mindezt úgy, hogy egy potenciálisan veszélyes területről visszaérkezve nagy lezseren nem fogott gyanút.

Nem elég, hogy egy világjárvány kellős közepén kell megfeszített üzemmódban dolgozni a szegedi egészségügyi szakembereknek, kiderül, hogy egyik munkatársuk, egy professzor, egyben az egyetem legfőbb vezetője, feltehetően vírushordozóként nemhogy emberek közé ment, hanem műtött is. Ez azt jelenti, hogy olyan embereket tett ki egészségügyi kockázatnak, akik – feltehetően – a kórokozók sokkal nagyobb támadásának vannak kitéve, hiszen invazív beavatkozást (olyan fizikai beavatkozás, amely a beteg testébe bőrön, nyálkahártyán vagy más testnyíláson keresztül hatol be) hajtottak rajtuk végre.

Prof. Dr. Rovó László rektor, SZTE - Fotó: szeged.hu

A rektor sajtóközleménye szerint 2020. március 8-án érkezett haza az olaszországi Dél-Tirolból.

 „Üdülésem helyszíne előzetes tájékozódásom alapján nem tartozott a koronavírus által veszélyeztetett területek közé, és ezt számos forrás megerősítette számomra.”

Csakhogy van itt egy kis bibi! Hiszen Dr. Rovó László rektor aláírásával 2020. február 26-án kiment egy egyetemi körlevél, ami a következőket is tartalmazta:

Ezek az olasz tartományok éppen körbefogják Dél-Tirolt, vagyis egy kis járványügyi (epidemiológiai) tudással felvértezve már eléggé gyanakodnia kellett volna a rektornak. Főleg akkor, ha 2020.02.25-én elolvassa például a Magyar Nemzet online hírét az ausztriai Tirolról.

A körlevélben másról is rendelkezett a kancellárral egyetemben:

Egyértelmű, hogy a rektor tettével jelentősen csorbította az egyetem jó hírnevét, egyértelmű, hogy belső, szervezeti válságot is okozott, hiszen több vezetővel és munkatárssal is kapcsolatban volt. A fertőzöttség gyanúja miatt több mint 120 laboratóriumi mintavételt végeztek el, tájékoztatta a közvéleményt Müller Cecília országos tisztifőorvos. 

Azonban sajnos az is egyértelmű, hogy az orvosprofesszor elkövetett egy helyrehozhatatlan hibát. Akkor, amikor az ország – egy soha nem tapasztalt – helyzetben megpróbálja túlélni a világjárványt, éppen akkor tettével a magyar egészségügybe vetett hitet rombolja. Felelőtlenségének ez az üzenete: Ha már egy professzor is ilyen nemtörődöm, mennyire bízhatunk meg a többi egészségügyi szakemberben?

A rektor nemcsak magát, egyetemét, de szakmáját is hitelteleníti meggondolatlan tettével. Így ez a személyes, majd intézményi krízis ragályos lehet az egészségügyi hivatás jó hírnevére is, ezért kellene megállítani a további károkozást, de a rektor közleménye ebben nem segít. Még elnézést sem kért.

A Telekom nagy felháborodást kiváltó "Bocsi Anyu! – Egy rendhagyó Anyák napja" című videója kapcsán több szakmai elemzés is megjelent, sok cikk próbálta értelmezni a cég elég fura gesztusát az édesanyák felé. A reklámozó telefontársaság is a nyilvánosság elé lépett magyarázatával. Azonban a film elutasításának legfontosabb okával – mivel annyira egyértelmű – alapvetően nem foglalkozott még senki, pedig nem lehet megkerülni.

Fotó:pixabay

Egy háromperces reklámszpot már többet akar, mint csupán egy terméket hirdetni. A filmidő és persze a dokumentumfilmek műfaji eszközeit felhasználó áldokumentum reklám legtöbbször imázsteremtő, a cég jó hírnevét, filozófiáját megjelenítő PR-célokat is szolgál. Most sem beszélhetünk másról, hiszen a Telekom saját közleményében fejti ki:

„A film elkészítésével célunk a kérdésfelvetés és elgondolkodtatás volt,…”

Telekom sajtóközlemény

Egy átlagos reklámfilm nem kérdéseket kíván felvetni és nem filozófiai mélységeket akar megnyitni, hanem el akar adni egy terméket. Persze nincs azzal baj, ha ennél többet szeretne elérni egy reklámszpot, csak akkor a kreatív megálmodóknak sokkal komolyabban számolniuk kell az úgynevezett kulturális kódokkal, valamint a társadalmi tabukkal is. Az egyik legnagyobb veszélyt ilyenkor a tabuk áthágása okozhatja, mert az azonnal önmegsemmisítéssel és kiközösítéssel járhat, ez a reklámozó cég számára azonnali reputációvesztést jelenthet. Ennél a reklámfilmnél is ez történt.

Alapvetően nagyon egyszerű, jól körülírható tabut vett semmibe a Telekom. Olyan univerzális szabályt, amit nemcsak az európai kultúrkör, de az emberiség globális egésze is elfogad.

Ez pedig nem más, minthogy az ünnepeltet nem sértjük meg.

Az ünnepeltet ünnepeljük, felköszöntjük, szembe dicsérjük. Főleg azon az ünnepségen, amit az ő ünneplésére szerveztünk meg.

Egyre nehezebben tudják a reklámok az emberek ingerküszöbét áttörni, ezért ma már mindent megpróbálnak, hogy a kommunikációs zűrben felejthetetlenné váljanak. A figyelemért való küzdelemben azonban súlyos veszteséget is elszenvedhetnek a reklámozók. Ez történt most a Telekommal.

Minden kommunikációs szakember rémálma, ami a Bátor Tábor Alapítvánnyal történt. Szerencsére az újságíró rádöbbent, hogy milyen károkat okozott akaratlanul az igen jó hírnevű, beteg gyermekeken segítő szervezetnek. Bár azóta több cikk is megerősítette, hogy valóban teljesen ártatlan az alapítvány, feltehetőleg sok ezer ember fejében a reputációvesztés megtörtént. Ez a poszt az újságírói felelősségről szól és arról, hogy a médiakommunikáció világában is a pokolra vezető út jószándékkal van kikövezve.

Az előzmény ide kattintva olvasható.

Valótlansággal negatív módon hírbe hozni egy szervezetet az ország legolvasottabb hírportálján, nem éppen tisztességes dolog. Persze nem ez történt. Vagy mégis? Ezt mutatjuk most be.

1) A cikk címe: valótlan tényállítás

„Egy Tabor-1 rendszámú, rohadt drága Audi parkolt be a Bátor Tábor elé, és csak ezután jön a csavar”

Mint kiderült, Budapesten a Reitter Ferenc utca 42. előtt parkolt az Audi, ahol a Reklámeszközök.hu cég bemutatóterme és irodája van. A Bátor Tábor Alapítvány a Reitter Ferenc utca 46-48. szám alatt van. A Google Maps segítségével jól látható, hogy az Audi azon az aknafedélen áll, amely a Reklámeszközök.hu előtt lévő parkolónál van. Nem az alapítvány elé parkolt be. A cím tehát finoman szólva is csúsztat. Ha egy kicsit is nyomoz az újságíró, mindez nyilvánvaló, még a szerkesztőségi székből sem kellett volna felállni.

Budapest, Reitter Ferenc u. 42. - Google Maps - Az olvasói fotón (index.hu) is jól látszik az aknafedél

Budapest, Reitter Ferenc u. 46. - Google Maps

 2) A vizuális információ mindent visz!

Több kutatás is bebizonyította, hogy egy kommunikációs helyzetben az emberi agy az információ 93%-át nem a verbális/nyelvi közegből, hanem a nonverbális közegből rögzíti. Vagyis egy fotó sokkal erősebb impulzus az agynak, mint a poszt szöveges része. Sőt, ha a cikk címe, mint jól felépített szöveg erősíti a fotót, illetve a fotón lévő információt erősíti a cikk címe, akkor az emberi agy természetes módon a cikk több információját nem veszi figyelembe. Ez történt ebben az esetben is. Sőt, a cikk végén lévő „csavarra” az olvasói agy legyint, valahogy így: „persze, persze, nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél”…

 3) Az érzelmeink manipulálnak

Az emberi agy egy információ feldolgozását egyszerre két irányból is megkezdi. Egyrészt emocionális, vagyis érzelmi úton, másrészt kognitív módon. Csakhogy! Az érzelmi út ötször (!) gyorsabb. Ez azt jelenti, hogy a bennünket érő hatáshoz hamarabb társítunk érzelmet, mint gondolatot. Ezek az érzelmek meghatározzák, hogy a témáról mit hiszünk el a későbbiekben. Nagyon nehéz az érzelmi hatást felülírni.

 A felelősség

Nagyon durva "hoppá-élmény" volt, hogy rengetegen végigolvasás nélkül, első benyomásra értelmezték a dolgokat: látták a fotót, a címet, tehát én azt írtam, de minimum sugalltam, hogy az Audi a Bátor Táboré. Ennyi volt, ami átment. Hogy nem olvasták el, azt onnan tudom például, hogy kaptam olyan levelet, hogy miért a Bátor Tábor megkérdezése nélkül posztoltam, illetve láttam a kommenteket, hogy "igazán utánajárhatott volna, mielőtt megírja".

Rovó Attila, index.hu,  2019.02.16. 10:51

Ne csodálkozzon azon a szerző, hogy ebből a posztból, amelynek a címe csúsztat, erős vizualitással operál és nagy érzelmeket mozgat meg, ekkora botrány lesz és az emberek egy része félreértelmezi a szöveget. Az újságírói felelősség abban áll, hogy mindezekkel tisztában van, és egyrészt, ha nincs téma (mert itt valójában nem volt téma), nem írja meg, másrészt tudatában van annak, hogy a hosszú évek munkájával hitelesen felépített jó hírnevet egy ilyen poszt teljesen meg tudja semmisíteni.

Egy dolog azonban bizakodásra ad okot, hogy a szerző és a szerkesztőség felismerte a hibát és megpróbálja nyilvánosan is helyrehozni a nehezen helyrehozhatót.