Menjen oviba a gyerek vagy sem? Teszik fel maguknak sokszor a kérdést az ifjú szülők. Érvek és ellenérvek, jó és rossz emlékek felidézése, barátok felemás tapasztalatai, okos tanácsok tömkelege, szakirodalom, fórum, mérlegelés, habozás, igen, végül nem, mert mégiscsak jobban tudom én, mi jó a gyerekemnek. Tényleg? A végleges döntés előtt azonban – ha valóban a szemük fénye érdekeit szeretnék szem előtt tartani – egy kevésbé lényegesnek tűnő szempontot is vegyenek figyelembe az aggódó szülők: a gyermek beszéd- és kommunikációs készségeinek fejlődési lehetőségeit.

 

Ha csupán ez utóbbi szempontot vizsgáljuk meg, a kérdés bonyolultsága egy csapásra megoldódik és a válasz egyértelmű igen: menjen a gyerek óvodába.

 

A mai gyerekek életében – hála a hazai rekordhosszúságú szülési szabadságnak – ugyanis a bölcsőde kihagyása miatt a legtöbbször ez az első lehetőség a szocializációra, azaz a társas érintkezésre. A csoport, a közösség jótékony hatása elképesztő, abból a szempontból, ahogy a gyermek kinyílik a nagyvilág felé. Az újdonság ereje ugyancsak fontos, és az oviban van belőle bőven. Új napirend, új szokások, új élmények, új barátok, új tapasztalatok és új ismeretek. Néhányan azt vallják, hogy elég lesz később alkalmazkodnia másokhoz és a szabályokhoz, utána úgyis egész életében ezt kell majd csinálnia, néhányan pedig attól tartanak, hogy a nagyobbak vagy erősebbek elnyomják féltett gyermeküket, ami olyan maradandó károsodást és frusztrációt fog okozni szegénykémben, amit soha nem fog kiheverni. Ez azért nem egészen így van. Természetesen nem mindenkiből lesz kiváló szónok vagy előadóművész, de a burokban tartás a legrosszabb, amit tehetünk egy kibontakozni vágyó személyiséggel. Sokszor éppen arra van példa, hogy az ovis csoport kedvence, a nagy szívtipró, akivel a farsangi buliban minden hercegnőnek öltözött kislány táncolni szeretne, később egyáltalán nem vágyik, vagy nem lesz a társaság középpontja, és a meghúzódó, csendben figyelő gyerekből megnyerő fellépésű felnőtt lesz.

 

Amit azonban a közösségtől, csoporttól kap – legyen az jó vagy rossz –, az biztos, hogy a hasznára fog válni. Mert az élet is ilyen. Nem csak jó dolgok történnek velünk, és azt is kell tudni kezelni. Így viszont felnőtt korban sokkal jobban fog menni egy kényes szituáció megoldása, ha ennek szocializációja már egészen kisgyermek korban elkezdődik az egészen apró, csip-csup ügyekkel.

 

A másik óvoda mellett szóló érv kommunikációs szempontból az új beszédhelyzetek kialakulása, és az új kifejezések megtanulása. Az ovisoknak itt kell először társaságban, idegenek között kötötten viselkedniük. Eddig ugyanis csak azt látta és hallotta, ahogy a szülők, nagyszülők, esetleg elvétve néhány közeli barát beszél, hangsúlyoz, intonál, teszi ezt jól vagy kevésbé jól. Az oviban azonban meg kell szólítani, beszélni és kommunikálni kell az óvó nénivel, mesélnek, sztoriznak a többiekkel, és közben pedig szívják magukba az új és új kifejezéseket és előadásmódokat. Annál is inkább, mert manapság az óvodai csoportokba nem egykorú gyerekek járnak, és ez a vegyes csoportok előnye, melyben megtalálható minden korosztály. Egy testvér nélkül felnövő 3 éves például rengeteget tanulhat egy 5 éves csoporttársától, hiszen neki már sokkal nagyobb a szókincse, sokkal gördülékenyebb a mondatszerkesztése, fejlettebb az előadókészsége. Ennyi „élményt” akkor sem kaphat otthon egy óvodás korú gyermek, ha nagycsaládban nő fel, és az édesanyja és még a nagyszülők is egész álló nap vele foglalkoznak.

 

Az óvodákban ráadásul nemcsak úgy tengnek-lengnek egész nap a gyerkőcök, hanem szakképzett pedagógusok foglalkoznak velük. Ez persze külön fejezet lehetne, hogy ki mennyire alkalmas óvó néninek vagy óvó bácsinak, valamint hogy kik és miért választják ezt a pályát, de a foglalkozások még akkor is a gyerekek hasznára válnak, ha esetleg jobban is meg lehetne azokat tartani. A mondókák, versek, dalok tanulása, azok egymás közötti ismételgetése vagy az ünnepségeken történő előadása, mind-mind fejlesztik a beszédet és az előadói képességet. És ha felnőtt fejjel végtelenül unalmasnak is tűnik, de otthon akkor is mondjuk el együtt ezerkétszázötvennyolcadszor, hogy Egy, megérett a meggy, Kettő, csipkebokor vessző vagy Bú, boci, bá, Búj az ágy alá! Húzd ki a répát, Csókold meg a békát!