Most induló sorozatunkban azt kívánjuk bemutatni, hogyan is kommunikálunk? Arra keressük a választ, hogy a magyar szociokulturális környezetben felnevelkedő egyén kisgyermek korától kezdve milyen kommunikációs kihívásokkal néz szembe és miért történik meg újból és újból, hogy felnőttként a kommunikációs-retorikai kultúrája várhatóan – finoman szólva is – igen szerény lesz. Azzal is foglalkozunk majd, hogyan lehet eredményesen élni anyanyelvünk adta lehetőségekkel és milyen praktikus hasznát vehetjük annak, ha tudatosan használjuk a kommunikációt, a verbális és nonverbális eszközök széles tárházát.

Hogy mindezt miért tartjuk fontosnak? Mert számtalan hétköznapi siker és bosszúság múlik azon, hogy hogyan is adjuk elő magunkat, milyen a fellépésünk vagy tudunk-e reagálni meghatározott, esetleg váratlan helyzetekben. Sokan sajnos bele sem gondolnak abba, mi minden múlik a kommunikáción! Ha vásárolni szeretnénk valamit, ha telefonálunk, ha ügyet kell intéznünk, ha valamiért reklamálni kell, ha udvarolunk, ha családi konfliktus van, ha megállít egy külföldi az utcán, ha állásinterjúra megyünk, ha fel kell szólalni valahol, ha, ha, ha… a sor tényleg végtelen. Az azonban egyértelműen megállapítható: kommunikálnunk az élet minden percében és helyzetében kell, ha szeretnénk, ha nem.

 

Miért van az, hogy a magyar oktatási rendszerből, hosszú évtizedek óta kimarad egy olyan fontos, az élet minden területén és minden pillanatában fontos elem, mint a beszéd és a kommunikáció gyakorlati oktatása? Mert sajnos be kell látnunk – és sokaknak már réges-régen észre kellett volna venniük –, hogy retorikailag nemcsak alulképzettek, de kb. a béka feneke alatt sem vagyunk.

És ebben bizony jelentős szerepe van annak, hogy a szakemberek minimális időt és energiát sem fordítanak ennek tanítására.

Sorozatunk kronológiai sorrendben veszi górcső alá, hogy egy diák pályafutása során intézményesített keretek között milyen lehetőséget kap saját fellépésének, előadásmódjának, beszédstílusának fejlesztésére, vagyis, hogyan oktatnak minket kommunikálni?

Igazság szerint, és ezt tudja mindenki, a kommunikációs készségek alapjai jóval az egyéni kommunikáció, beszéd létrejötte előtt kialakul, méghozzá a szülői beszéd és a külső ingerek hatására. Milliószor hallhattuk már, hogy a gyermek jóval születése előtt, édesanyja hasában is érzékeli a külvilág „zajait”, melynek hatására sokan bőszen neki is állnak a terhesség alatt klasszikus zenét hallgatni, még ha azt előtte sohasem tették. Az is közismert, hogy a gyermekhez születése után ugyanúgy értelmesen kell beszélni, nemcsak gügyögni és gagyogni, hiszen később a hallottakból fog saját maga is építkezni. Persze könnyű azoknak a gyerkőcöknek, akiknek olyan édesanyjuk van, aki ha kell, ha nem, csak mondja és mondja és mondja… Olykor még levegőt is elfelejt venni. Ezt másoknak gyakran igen nehéz elviselni, de ez a kommunikációs készségek fejlődésénél egyáltalán nem hátrány, sőt. Ezek a gyermekek ugyanis sokkal nyitottabbak, kezdeményezőbbek lesznek azon kortársaiknál, akik egy „szótlan”, kevésbé beszédes családban vagy éppen a ma oly divatos elfoglalt, menedzser típusú szülők között nőnek fel. Az ő beszédkészségük fejlesztése során sokkal nagyobb feladat hárul a korábban már említett intézményekre, bölcsődékre, óvodákra, iskolákra. Mielőtt a közösségi nevelés rejtelmeibe merülnénk, nézzük meg, hogy milyen segítségre számíthatnak a szülők az óvoda előtt?

Elsődleges segítségnek a mai napig is a nagyszülők számítanak, de különösen a nagyvárosokban élüknél ez egyre ritkábban vagy nehezebben megoldható helyettesítés. A nagyszülők sokszor vidéken élnek, így számukra vagy csak a hétvége vagy a nyaralás marad. Ugyancsak egyre ritkább a többgenerációs együttélés is, pedig a gyermek foglalkoztatása szempontjából ennek bizony számos előnye volt. A nagyszülőket ennek megfelelően sokszor egy dadus vagy bébiszitter pótol. Ez a szülőknek nyilván nagyon kényelmes megoldás, de vajon a kiválasztása során arra is figyelnek, hogy a pótszülők hogyan beszélnek az aprósághoz?

Persze előfordul olyan is, hogy éppen senki sem ér rá, és ilyenkor sokan automatikusan a távirányító után nyúlnak, mindegy is, hány éves a gyermek. Színes, mozog, látványos – a tartalom még úgyis mindegy jelszóval, csak kösse le egy kicsit a gyereket! Ez azonban több szempontból is problémás. Először is olyan mesét találni a mai hazai televíziós csatornák között, ami a gyermek valódi épülését szolgálná, meglehetősen nehézkes, sőt megkockáztatom, szinte lehetetlen. A közszolgálati Magyar Televízió szerint ugyanis gyerekek csak hétvégén léteznek, mese ugyanis csak akkor szerepel a palettán. Sajnos az Esti mese sem fér már be ugyanis a gondosan felépített műsorstruktúrába. Hétköznap ezt legalább a Duna TV pótolja, kérdés, hogy mennyien kapcsolnak oda… Hétvégén valamelyest javul a helyzet, bár ez csak egy apró megjegyzés, a gyerkőcök nem 8 óra után kelnek fel… Így maradnak a kereskedelmi csatornák importált agymenései, a többnyire aránytalan, manga kinézetű lényeivel az élen – tisztelet a kivételnek. Persze ott vannak még a tematikus csatornák, amit a fenti okok miatt erőteljesen szűrni kell. A választék minőségéről valószínűleg erősen megoszlanak a vélemények, ami nem is baj, az azonban kijelenthető, hogy nagyon kevés szülő veszi magának a fáradtságot, hogy nekiálljon szűrni, válogatni, esetleg maga mesélni.

És ezzel elérkeztünk következő pontunkhoz, a meséhez. A különböző témákról önmagukban is széles szakirodalommal, publikációk sorozatával találkozhatunk, írásunk célja azonban egy rövid árfogó képet adni arról, mi minden járulhat hozzá beszédkészségünk kialakulásához és egy sikeres fellépéshez. És ebben vitathatatlanul nagy szerepük van a gyerekkorban meghallgatott meséknek. És ezt biztos, hogy nem lehet elég korán elkezdeni. A mese ugyanis egyszerre szórakoztat, nevel és fejleszt, miközben közel hozza és összetartja a családot. A sokszor, akár 50-szer is meghallgatott mese ugyanis egyértelműen a gyermek passzív szókincsévé válik, már akkor is, ha ő még nem használja azt. Hatása van a gyermek beszédfejlődésére, képzelőerejének alakulására, érzelmi gazdagodására, és nem utolsó sorban szociális kapcsolatainak fejlődésére is. A mese fontosságát talán Lázár Ervin fogalmazta meg a legvilágosabban: „A gyermek és a neki mesélő szülő között olyan kapcsolat teremtődik, amely nélkül nem érdemes élni, és azt a szülőt, aki nem tudja, milyen fontos ez, rá kellene kényszeríteni arra, hogy meséljen a gyermekének.” Hát ez van, aki ebből sem ért, nem érdemes tovább bizonygatni a mese felbecsülhetetlen értékeit. Természetesen tudományos bizonyítások is születtek a mese jótékony szellemi és fizikai hatásairól, melyek közül most csak egyet említenék meg: Gyermekorvosok kutatásai szerint, azoknak a kicsiknek, akiknek mesélnek a szülei, sokkal jobb az immunrendszerük és kevésbé hajlamosak a megbetegedésekre. A gyermekkori betegségek ugyanis az érzelmi megterhelés miatt legyengült szervezetet érik erőteljesebben, és ez ellen bizonyítottan védelmet nyújthat a családi meserituálé. És az már teljesen mindegy, hogy a történetet magunk találjuk ki, vagy a jól bevált klasszikusokhoz fordulunk!