Az iskolai kommunikáció egyik csimborasszója, a megnyilvánulás, az önmegvalósítás, esetleg egy mini szónoklat fellegvára – a felelés. Vagy mégsem? Lehet-e, és ha igen, mernek-e a diákok valódi kiselőadásokat tartani egy-egy felelés során? És ha mernek, elismerést vagy ellenszenvet váltanak ki az őket osztályozó tanárokból?

 

A tanuló beszámolója tudásáról, megszerzett ismereteiről, vagy a tanári oldalról számonkérésnek is nevezhető műfaj, azaz a felelés kommunikációs szempontból nézve egy igen összetett és hasznos feladat. Lehetne. Az esetek többségében azonban sem a tanári, sem a tanulói oldalról nem használják ki a benne rejlő izgalmakat, műfaji sajátosságokat, és ezáltal sajnos azt sem, hogy a felelés a nyilvános beszéd, az érvelés, valamint a verbális és nonverbális kommunikáció-fejlesztés kiváló gyakorlóterepévé válhatna.

 

A felelés ugyanis több egy szimpla beszámolónál. Ez lehetne a retorika bölcsője. A diáknak készülnie kell rá, akárcsak egy szónoklatra, tömeg előtt, fejből, papír nélkül, hosszabb ideig kell beszélnie, felépítve a mondanivalót, kiemelve a lényeget, belefűzve a saját gondolatvilágot. És természetesen a tartalom mellett figyelni kell magára az előadásmódra is. A kiállásra, a hangsúlyra, a tagoltságra, az érthető és szép kiejtésre, a gesztusra és a mimikára – akárcsak egy szónoknak. Azért, hogy az „előadás” könnyen befogadható, könnyen értelmezhető és élvezhető legyen. Nyilvánvaló, hogy kommunikációs szempontból különbséget kell tenni bizonyos tantárgyak szóbeli feleletei között, hiszen nem lehet összehasonlítani a szorzótábla kikérdezését egy verselemzéssel. De ahol van rá mód, az értékelésnél igenis figyelembe kell venni a szaktudáson felüli teljesítményeket is, ezzel is ösztönözve a verbális készségek és az előadásmód fejlesztését. Ha azonban csak az lesz a minimális elvárás, hogy a diákok szó szerint visszaadják a tankönyv szövegét, többre ne is számítsunk. Mert ha azzal is megvan az ötös, minek tovább gondolkodni? Miért nézné meg egy másik aspektusból az adott témát? És miért gyakorolná mondjuk otthon hangosan „felmondani a leckét”, ha a hogyan igazából nem is számít?

 

Sajnos a mai napig is megoszlanak a vélemények a pedagógus társadalomban arról, hogy valójában mit is osztályozzanak. Szigorúan csak a tudást, hiszen amit elmondott a felelő diák, az vagy jó vagy nem jó, és ebbe biztosan nem lehet belekötni. Vagy a tartalmi rész mellett vegyék figyelembe azt is, hogy mindezt hogyan tálalta?

 

Ha az első változatra szavaztak, felmerül a kérdés, hogy mi értelme van annak a klasszikus, jól bevált számonkérési módszernek, amit sok magyar tanár is előszeretettel alkalmaz. Nevezetesen, hogy a házi feladat ezt a verset kívülről megtanulni. Megtanulja, és? Egy hét múlva pedig elfelejti. Lehetetlen mennyiséget azért nem ad fel még a legelvetemültebb tanár sem, így egy-egy verset bemagolni nem nagy teljesítmény. És ezt számon kérni, szintén nem az. Ilyenkor az esetekben többségében valóban az történik, emlékezzünk csak vissza, hogy valahol kinyílik a napló, a szerencsés pedig vagy az orra alatt motyogva, vagy, hogy minél hamarabb túl legyen rajta, gyorsan elhadarva ledarálja a verset, és már meg is van a potya ötös. Mert ez bizony az.

 

A vita, a vélemények valódi ütköztetése egy-egy verselemzés vagy szövegértelmezés kapcsán, hosszú távon sokkal jobb befektetés lehet a diák számára. Több szempontból is.

A másik oldal erre válaszul előveheti a standard magyarázatot, szegény diákok így is túl vannak terhelve, ha hibátlanul elmondja, akkor milyen jegyet adjon, ha nem ötöst, és hát az adottságot egyébként sem lehet osztályozni... Azt nem is várja el senki.

De a beszédtechnika, a verbális és a nonverbális kommunikáció az igenis fejleszthető, és ha már eleve mindenki beépítené az értékelési rendszerébe, rövid idő alatt nagyon-nagyon látványos fejlődést lehetne elérni a jövő nemzedékén. A nyertes pedig nemcsak az ilyen oktatási környezetben szocializálódó gyermek lehetne, hanem az egész társadalom.