Olivér a ValóVilág párbajozója igen figyelemre méltó jelenség a televíziós manipuláció tekintetében. Alábbi megállapításainkat a szereplő verbális és nonverbális kommunikációjának értelmezése során tettük, fenntartva a tévedés lehetőségét. Ugyanakkor azt is láttatni akarjuk, hogy csak azokból az információkból dolgoztunk, melyek bármely tévénéző számára adottak voltak.

 

A legfontosabb megállapítás, hogy Olivér talán több, mint egy „közönséges” játékos. Rövid megfigyelésünk alapján arra jutottunk, hogy ő egy beépített villalakó. Sokan mondták Olivérről – köztük a műsort vezetők is –, hogy „taktikázik”, „kavar”, viselkedése azonban máshogy is értelmezhető.

 

1.) Olyan nézőpontból látja saját magát és társait, ami alapvetően a műsor szerkesztőinek, kreatív csapatának nézőpontja. Sokszor nem a saját helyzete a legfontosabb, hanem az, hogy „érdekes”, „izgalmas”, „állat” legyen a műsor. Vagyis alapvetően úgy értelmezzük, hogy minden villalakónál jobban érdekli a műsor nézettségének maximalizálása.

 

2) A villalakókkal folytatott kommunikációját sokszor úgy is értelmezhetnénk, mintha „külső, szerkesztői feladatot” teljesítene. Ilyenkor nem igazán érdeklik a következmények. Például, amikor Laci zsebébe borotvahabot fújt.  Rávette Gombit, hogy pelenkában lejtsen táncot Giginek.  A lényeg a botrány.

 

3) Kommunikációja során Olivér többször olyan párbeszédeket folytatott, melyek egyértelműen nem az ő érdekét szolgálták. Évával való éles szóváltása során kommunikációs és erkölcsi határt lépett át, pedig erre nem adott okot sem a beszélgetőpartner, sem a helyzet. Így csak ellenérzést kelthetett a nézőkben. Gina marasztalását szolgáló Olivér – Gina párbeszéd pedig értelmezhető úgy is, mintha műsorkészítői szándékot szeretett volna kommunikálni Gina felé.

 

4) Olivér érdekes, ugyanakkor szélsőséges módon provokál verbálisan. Sértő, idegesítő és célratörő kommunikációja során egyértelműen többször nyelvi agressziót követ el azzal a szándékkal, hogy a másikat fizikális agresszióra késztesse. Zsuzsi esetében sikerrel. Gombi azonban tanulhatott a kizárt szereplő hibájából és visszafogta magát, így elkerülte a látványos repülést a villából. Ezek a konfliktusok is nézettségnövelő műsorszámok lehettek.

 

5) És akkor még nem is említettük a „nagy” barátságot, a mindig, minden körülmények között idiótán viselkedő Alekosszal. A nagymenő persze mindig meg tudja mondani neki a tutit, de leginkább beszélteti. Igen, beszélteti, mindig, minden körülmények között… És másokat is, mint valami pszichológus riporter – teljesen átlátszó, manipulatív szándékkal.

 

Olivér már vállalt színészi munkákat is (tehát a szereplés, a kötött szöveg elmondása nem probléma számára), televíziós műsorvezető is volt (vagyis a kamera közelsége és a rögtönzés is a vérében van). Véleményünk szerint a fentiek alapján feltételezhető, hogy a ValóVilág műsorkészítői – esetleg – egy beépített (szak)ember manipulációja révén szeretnék felpezsdíteni a villa „valóságát”. Persze a többieket sem kell félteni...

Feleselés, ellenkezés, csakazértsem, én tudom jobban, és egyébként is, hülye mindenki. Ki az, aki nem ismer rá? Pedig átesett rajta mindenki, a szép vagy kevésbé szép kamaszkoron. Tegyük hozzá, hogy kevésbé szépnek leginkább az elszenvedő közönség látja, pedig legtöbbször az alany, vagyis a tizenéves is szenved kellőképpen.

 

Elérkeztünk a legkritikusabb korszakhoz, kamasz lett a gyermekből, önálló véleménnyel, ami véletlenül sem egyezik meg egy idősebbével, felnőttessé váló külsővel, ami csak további bonyodalmakhoz vezethet, és önálló gondolatokkal, ami vagy elkezd szárnyalni, vagy csak szabadon burjánzik a ki nem forrott fejekben. És ez akár kulcsprobléma is lehet a merre és hogyan tovább kérdés megválaszolásánál. Elfogadni egy tanácsot és a kijelölt útra lépni, ami ott és akkor nem is biztos, hogy olyan tetszetős, vagy csak menni valamerre, hagyni az egészet, és a könnyebbik utat választva sodródni valamerre. De ez már egy másik poszt témája, mégis hozzánk, a kommunikációs fejlődés taglalásához is kapcsolódik, jobban is, mint gondolnánk.

 

A fentiekből is látható, hogy egy 10-15 évesnek (mondhatnánk azt is, hogy egy felsősnek, de az oktatási rendszer már szinte alig ismer ilyet, hiszen majd’ minden évben válthatunk már iskolát, és így felső tagozatos helyett rögtön a legkisebbekké válnak az egyre több vagányságra és önállóágra vágyó diákok) kisebb gondja is nagyobb annál, mint azzal foglalkozni, hogy mit és hogyan mondjon. Pedig itt, ebben a korban lenne a legutolsó esély arra, hogy a megfelelő kommunikációs eszközkészletet kifejlessze önmagában a tinédzser, s mindez minimális energiába kerülne. Mert természetesen később is lehet önfejlesztő, beszéd- és kommunikációs tréningekre járni, csak az már sokkal több munkába és energiába, és nagy-nagy akarásba fog kerülni.

 

Értem én, hogy kevésbé lehet az cool, aki egy Kazinczy-díjjal vagy egy Szép Magyar Beszéd emlékéremmel dicsekedhet, de abban azért megegyezhetünk, hogy van arany középút itt is. Én már azt is nagy eredménynek tartanám, ha mindenki el tudna mondani 10 összetett mondatot egyhuzamban – könnyítésképpen tetszőleges témában! De ha a szülők és a pedagógusok már kiskamasz korban – mert ez a tizenéves időszak minden mai látszat ellenére még mindig az – szabadjára engedik a gyeplőt, erre aligha lesz esélye a magyar társadalomnak. (Itt a szabadjára engedés nem tévesztendő össze a liberalizmussal) És erre az sem lehet jó kifogás, hogy sokan már annak is örülnek, ha nem szokik rá a gyerek a cigire vagy a piára, vagy nem esik teherbe, és sokkal jobb, ha otthon nézi az éppen aktuális, mélyenszántó gondolatokkal teli valóság show-t, mintha valahol csavarogna.

 

Valóban csak ezek az alternatívák léteznek? Valóban ennyire elfoglaltak a szülők, ennyire alulfizetettek és leterheltek a pedagógusok, hogy nincs idő sem otthon, sem az iskolában beszélgetni, hogy nincs idő sem szépirodalmat, de még egy nem bulvár sajtót sem elolvasni, amivel szintén lehetne valamiféle példát mutatni?

Nem, ugyanis szerencsére vannak ellenpéldák is. Már csak az arányok a kérdésesek. Globálisan, össztársadalmi szinten. Ha csak a kifogás marad, ne várjunk sokat a jövő nemzedékétől. Ha lesznek tenni akarók, változhatnak az igények és néhány évtized múlva változhat a színvonal is – minimális odafigyeléssel. Minimális kommunikációval otthon és az iskolában is, alsóban és felsőben, gimnáziumban, technikumban és szakmunkásképzőben is.

 

Házi feladat és játszás, vagy játszva tanulás? Ez itt a kérdés! A délutáni foglalkoztató többre lenne hivatott annál, minthogy egy egyszerű gyermekmegőrző funkciót töltsön be.

 

A napközi elsősorban az alsó tagozatosoknál divat, azoknál, akik nem maradhatnak egyedül, felügyelet nélkül. Így a szülő nyugodtan végigdolgozhatja a napot, a gyerekre vigyáznak, és közben még tanulhat is. Igen, megint itt van ez a fránya feltételes mód. Mert a napköziben vagy tanulnak, vagy játszanak. Vagy egyik sem, és csak várják az idő elmúlását. Egyrészről jó a napközi, mert ott biztosan megcsinálja a gyerek a házi feladatot, és ha marad idő, még játszani is tud. De miért kell ezt a két dolgot még mindig ilyen szigorúan elválasztani egymástól? Mert tanulni játszva is lehetne, és a legideálisabb erre éppen egy napközi lenne, ami kötetlenebb, mint az iskolapad, nincsenek 45 perces időkorlátok, számonkérés és osztályozás. És a jó tálalásnak köszönhetően a gyereknek sem tűnne fel, hogy ő most tulajdonképpen tanul. Nem több ismeretlenes egyenletek megoldó kulcsait, hanem olyan hétköznapi dolgokat, amiknek később nagy hasznát vehetné.

 

A hazai napközik tipikus életképe azonban még ma is az, hogy csak az marad napköziben, akire nincs, aki vigyázzon. Nem szeretném ismételgetni magam, de nem kell mindentől félteni a gyerekeket, főleg nem attól, ami a hasznára lehetne. Például miért ne lehetne a hét délutánjait is beosztani úgy, hogy az élvezhető legyen? A napközi többre lenne hivatott, nemcsak arra, hogy készüljön el a lecke, és ne történjen baleset. Aki azt szeretné, hogy hasznosan és tartalmasan töltse el a gyermeke a délutánt, az magánszakkört, magán klubot, magán tanfolyamot, külön edzést és ki tudja még, mit keres. Lohol egyik helyszínről a másikra, pláne, ha több csemete is akad a családban. Na, így biztos a totális kimerültség a nap végére.

 

Pedig ebből sokat a napköziben is meg lehetne oldani, helyben, rohangálások nélkül. Nem kerülne többletköltségbe a szemléletváltás. Mert ebben a korban egy kórusban nem kell oktávokat énekelni, egy rajzszakkörön nem kell új stílust teremteni vagy egy edzésen új rekordot futni. Sokszor már az is elég lenne, ha közösen megtanulnának egy dalt, egy mondókát, vagy netalántán felkészülnének egy előadásra. Nem, nem a Nemzeti színpadára, csak a maguk vagy a többiek örömére. Ahol megtanulhatnák fejleszteni a memóriájukat, ahol tanulhatnának hangosan és érthetően beszélni, hogy legyen kiállásuk és fellépésük, ahol gyakorolhatnák a mások előtti szereplést… És amit a későbbiek során mind-mind kamatoztathatnának a saját életükben, hétköznapjaikon, esetleg munkájuk során. Ehhez tényleg nem kell pénz, csak idő és energia, meg persze egy kis motiváció.

Ilyen egyszerű lenne, hogy a napközi ne a túlélésre rendezkedjen be, hanem remek példája legyen a játszva tanulásnak. Egy kis odafigyeléssel, irányítással a gyerekek nem a tegnap esti valóság-show-t mesélnék egymásnak, és játszanák el, hanem azt, amiből észrevétlenül is sokat tanulhatnának. És 15 év múlva talán olyan hétköznapi „hősöket” láthatnánk a tévében, akik el tudnak mondani egy összetett mondatot is.

Elérkezett a várva várt időszak, iskolába megy a gyerek. Itt már nincs kérdés, menjen, vagy ne menjen – menni kell. De nem mindegy, hogy hova. Kellőképpen figyelembe veszik a szülők a szakmai szempontokat, a minőségi különbségeket, vagy csak a legközelebbi iskolába íratják be a gyereket? Kommunikációs szempontból majdhogynem mindegy, mivel ennek a hétköznapi élethez elengedhetetlen készségnek és képességnek a tudatos és minőségi oktatása gyakorlatilag hiányként szerepel a magyar órarendben.

 

Tény, hogy a hazai oktatási rendszer az elmúlt 20 évben rengeteget változott, valamiben a javára, de sok mindenben a hátrányára. Nyilván a folyamatos átalakításnak is köszönhető, hogy a tantervek nem tudtak/tudnak időben az igényekhez igazodni, gondoljunk csak a viszonylag kései informatikai oktatásra, a mai napig is hiányos pénzügyi és gazdálkodási ismeretek képzésére vagy az államrend minimális megismertetésére, pedig ezek a mai világ elengedhetetlen alapismeretei kellenének, hogy legyenek. De ezeknél legalább már elindult valami tenni akarás. A kommunikációs oktatás azonban valami miatt még mindig fekete báránynak számít, és a legtöbb iskola kipipálja a feladatot a magyar nyelv és irodalom tantárggyal. Még azokban az iskolákban is, ahol nem a hagyományos, hanem a Zsolnai, Apáczai vagy a Waldorf módszert alkalmazzák, hogy csak a legismertebbeket említsem.

 

A magyar nyelv és irodalom tantárgy azonban nem egyenlő a kommunikációs szakképzéssel. Amikor 6-7 évesen iskolába kerül a gyerek, magyar órán először természetesen írást és olvasást tanítanak. Ez természetes, éljen az abc. De egy ilyen korú kisember bizony már javában kommunikál is – és hogy ezt hogyan teszi, a szülők és a pedagógus társadalom felelőssége. Attól, hogy még nem írnak és nem olvasnak kisregényeket sem, bizony van, és kell is hogy legyen mondandójuk, álláspontjuk. Sőt, mivel az iskola egyben már egy garantált közösségi létet is jelent, bizony vannak viták, érvek, „felszólalások” és „előadások” is. És az iskola falain kívül is egyre többször kell egyedül és önállóan intézkednie, a szó szoros és átvitt értelmében. Mert már elmegy egyedül a boltba, mert már sokszor egyedül közlekedik, mert már vannak szakkörök és külön elfoglaltságok. Mert ha eddig még nem sikerült, most már meg kell tanulni köszönni, lehetőleg úgy, hogy 15 éves korában se csókolomozzon, vagy mert ha csak gyerekcsínyból is belekeveredik egy butaságba, meg kell tudni védenie magát, stb. A sor hosszú, a megoldás kevés.

 

Magyarországon ugyanis a mai napig is a magolás az elsődleges módszertan, még akkor is, ha a helyi tantervek ezt jól is álcázzák. Ha azonban lenne egy olyan fórum, ahol magát a beszéd kifejezésmódját, a stílust, az előadásmódot gyakorolhatnák, tanulhatnák, az nemcsak a többi tantárgyra, hanem az élet minden területére is hatással lehetne. És ezt rögtön a legelején, azaz 1. osztályban kellene elkezdeni, mert ha egyszer berögzül valami, abból már nehéz kizökkenni. Igaz, hogy a számonkérés alsó tagozatban még inkább játékos, de ha már ebben a korban elkezdődik a szabad szellemi vita, a felszólalás és megnyilvánulás lehetősége és kialakítása, felnőtt korban is máshogy tudnak érvényesülni az ilyen módszerrel tanulók.

 

És ehhez hozzátartozik a „szólásszabadság” is, amivel sok tanító, tanár, pedagógus, és úgy általánosságban a felnőtt lakosság még mindig hadilábon áll. Az ő megoldásuk egy-egy kérdésre, sajnos mai napig is a szemlesütés és a pironkodás, ahelyett, hogy pont ellenkezőleg jól kiveséznénk a témát. Pedig amit egyszer meghall a gyerek, az nem marad többé tabu. Amerikában a 6 éveseknek is bátran beszélnek az óvszerről, és nem 13 éves korban görcsölnek a biológia óra előtt, hogy hogyan is beszéljenek a szexualitásról. Ez persze nem azt jelenti, hogy már alsós korban nemi életet kell élni… Vagy ugyanilyen tabunak számít a kicsik körében a halál fogalma, pedig ez az élet természetes velejárója, miért ne lehetne erről beszélni?

 

 

Persze sokan vannak vele úgy, hogy ettől fontosabb dolgokat kellene az iskolában tanítani, mások szerint pedig szegény gyereket így is teljesen leterhelik. Igen, mindenre lehet kifogást találni és még annak az ellenkezőjére is, de felmentést adni a butaságért a legnagyobb felelőtlenség.

 

Az alsó tagozatosok egész egyszerűen szívják magukba a sok-sok információt, és ha ennek másokkal történő megosztását már most korlátozzuk, később se számítsunk semmi jóra. Ha viszont már a legelején interaktív módon, tényleges párbeszédekben történne a tudás- és információáramlás, ha lehetőség lenne a tananyag mellett saját gondolatokat is szabadon közzé tenni, fejleszteni az előadókészséget, hogy egyáltalán mindenki meg merjen szólalni, az később az egész társadalomnak hasznot eredményezhetne. Mert az itt megszerzett tudás nemcsak az iskolai oktatás alapjait képezné, hanem az emberi érintkezésben, az emberi kapcsolatok alakításában is jelentős segítséget nyújthatna.

 

A MAL Zrt.-nek kutya kötelessége – és jól felfogott vállalati érdeke - lett volna azonnal sajtótájékoztatón informálni szóban és írásos közlemény formájában a médiumokon keresztül a lakosságot. Majd a kárelhárítás alatt folyamatosan rendelkezésre kellene állni a média képviselőinek szóban és írásban egyaránt.  Mindemellett fel kellett volna vennie a kapcsolatot a hatóságokkal, a kormányzattal és maximális együttműködésről biztosítani őket.

 

Mindez nem történt meg. Így fordulhatott elő a cégvezetés részéről cinikus nyilatkozat az iszap ártatlanságáról és a slaggal való lemosás terápiás javallatáról. Így fordulhatott elő, hogy maga a belügyminiszter csapta le a magas labdát és kérte fel a cég képviselőjét arra, hogy maga merítkezzen meg a vörös iszapban. A környezetvédelmi államtitkár kommunikációja pedig kriminalizálni tudta a cég menedzsmentjét.

 

A lakosságra veszélyes üzemet működtető vállalat vezetése ma ennyit tud Magyarországon tenni a hiteles tájékoztatásért, a válság kommunikációs kezeléséért. Ez több mint hiba, ez több mint bűn, ez tragédia.