Ovi-buli
Menjen oviba a gyerek vagy sem? Teszik fel maguknak sokszor a kérdést az ifjú szülők. Érvek és ellenérvek, jó és rossz emlékek felidézése, barátok felemás tapasztalatai, okos tanácsok tömkelege, szakirodalom, fórum, mérlegelés, habozás, igen, végül nem, mert mégiscsak jobban tudom én, mi jó a gyerekemnek. Tényleg? A végleges döntés előtt azonban – ha valóban a szemük fénye érdekeit szeretnék szem előtt tartani – egy kevésbé lényegesnek tűnő szempontot is vegyenek figyelembe az aggódó szülők: a gyermek beszéd- és kommunikációs készségeinek fejlődési lehetőségeit.
Ha csupán ez utóbbi szempontot vizsgáljuk meg, a kérdés bonyolultsága egy csapásra megoldódik és a válasz egyértelmű igen: menjen a gyerek óvodába.
A mai gyerekek életében – hála a hazai rekordhosszúságú szülési szabadságnak – ugyanis a bölcsőde kihagyása miatt a legtöbbször ez az első lehetőség a szocializációra, azaz a társas érintkezésre. A csoport, a közösség jótékony hatása elképesztő, abból a szempontból, ahogy a gyermek kinyílik a nagyvilág felé. Az újdonság ereje ugyancsak fontos, és az oviban van belőle bőven. Új napirend, új szokások, új élmények, új barátok, új tapasztalatok és új ismeretek. Néhányan azt vallják, hogy elég lesz később alkalmazkodnia másokhoz és a szabályokhoz, utána úgyis egész életében ezt kell majd csinálnia, néhányan pedig attól tartanak, hogy a nagyobbak vagy erősebbek elnyomják féltett gyermeküket, ami olyan maradandó károsodást és frusztrációt fog okozni szegénykémben, amit soha nem fog kiheverni. Ez azért nem egészen így van. Természetesen nem mindenkiből lesz kiváló szónok vagy előadóművész, de a burokban tartás a legrosszabb, amit tehetünk egy kibontakozni vágyó személyiséggel. Sokszor éppen arra van példa, hogy az ovis csoport kedvence, a nagy szívtipró, akivel a farsangi buliban minden hercegnőnek öltözött kislány táncolni szeretne, később egyáltalán nem vágyik, vagy nem lesz a társaság középpontja, és a meghúzódó, csendben figyelő gyerekből megnyerő fellépésű felnőtt lesz.
Amit azonban a közösségtől, csoporttól kap – legyen az jó vagy rossz –, az biztos, hogy a hasznára fog válni. Mert az élet is ilyen. Nem csak jó dolgok történnek velünk, és azt is kell tudni kezelni. Így viszont felnőtt korban sokkal jobban fog menni egy kényes szituáció megoldása, ha ennek szocializációja már egészen kisgyermek korban elkezdődik az egészen apró, csip-csup ügyekkel.
A másik óvoda mellett szóló érv kommunikációs szempontból az új beszédhelyzetek kialakulása, és az új kifejezések megtanulása. Az ovisoknak itt kell először társaságban, idegenek között kötötten viselkedniük. Eddig ugyanis csak azt látta és hallotta, ahogy a szülők, nagyszülők, esetleg elvétve néhány közeli barát beszél, hangsúlyoz, intonál, teszi ezt jól vagy kevésbé jól. Az oviban azonban meg kell szólítani, beszélni és kommunikálni kell az óvó nénivel, mesélnek, sztoriznak a többiekkel, és közben pedig szívják magukba az új és új kifejezéseket és előadásmódokat. Annál is inkább, mert manapság az óvodai csoportokba nem egykorú gyerekek járnak, és ez a vegyes csoportok előnye, melyben megtalálható minden korosztály. Egy testvér nélkül felnövő 3 éves például rengeteget tanulhat egy 5 éves csoporttársától, hiszen neki már sokkal nagyobb a szókincse, sokkal gördülékenyebb a mondatszerkesztése, fejlettebb az előadókészsége. Ennyi „élményt” akkor sem kaphat otthon egy óvodás korú gyermek, ha nagycsaládban nő fel, és az édesanyja és még a nagyszülők is egész álló nap vele foglalkoznak.
Az óvodákban ráadásul nemcsak úgy tengnek-lengnek egész nap a gyerkőcök, hanem szakképzett pedagógusok foglalkoznak velük. Ez persze külön fejezet lehetne, hogy ki mennyire alkalmas óvó néninek vagy óvó bácsinak, valamint hogy kik és miért választják ezt a pályát, de a foglalkozások még akkor is a gyerekek hasznára válnak, ha esetleg jobban is meg lehetne azokat tartani. A mondókák, versek, dalok tanulása, azok egymás közötti ismételgetése vagy az ünnepségeken történő előadása, mind-mind fejlesztik a beszédet és az előadói képességet. És ha felnőtt fejjel végtelenül unalmasnak is tűnik, de otthon akkor is mondjuk el együtt ezerkétszázötvennyolcadszor, hogy Egy, megérett a meggy, Kettő, csipkebokor vessző vagy Bú, boci, bá, Búj az ágy alá! Húzd ki a répát, Csókold meg a békát!
És ha valakiben még továbbra is maradt némi kétely, hogy mikor engedje el a védőszárnya alól az apróságot, gondoljon bele abba, hogy nem feltétlenül az a legjobb a gyereknek, ami a felnőtt szülőnek, és ha kihagyja az óvodát, akkor idősebb korban, élményekkel, tapasztalatban és tudásban lemaradva vághat neki az iskolai előkészítőnek.
A néha magától is meghatódó Gyurcsány Ferenc retorikai szempontból hozta a formáját. Egy év nyilvános némaság után nem csoda, hogy abba sem akarta hagyni beszédét, ami sok újdonságot mégsem tartalmazott. Viszont az előadás minden mozzanata – a beszéd kommunikációs előkészítése, multimediális térben elfoglalt helye, valamint a szónok nonverbális kommunikációja is – arra utalt, hogy a visszavonulás csak eddig tartott. 
Orbán Viktor kezdet el, és azóta abba sem hagyja, mindegy, éppen milyen pozícióban ül. Majd folytatták – akár vele párhuzamosan is – az aktuális miniszterelnökök.
Az ATV és a Hír TV technikailag egymástól függetlenül közvetítette a beszédet. Így két egymástól eltérő nézőpontból kaphattak képi információt a nézők. Az ATV közvetítése a megszokott sablon alapján totál, közeli képek váltakozásából állt, hol a szónokot, hol a sok-sok nézőt, teltházat mutatva. A Hír TV eközben tudatosan a szónokra koncentrált, közeliben mutatta a gesztusait, a – vélhetően saját szabályozását elősegítő – hol elöl, hol hátul összekulcsolt kézfejeit, mimikáját. De nem volt ritka a szuperközeli képkivágás sem, ami ugyancsak Gyurcsány Ferenc arcát, arcrészleteit mutatta meg. A két közvetítésből adódó különbségek elsősorban a befogadó érzelmi álláspontját módosíthatták a szónoklattal szemben. Ilyen egyszerűen lehet másképp láttatni ugyanazt.
Gyurcsány Ferenc szónoki képességét – tartalomtól függetlenül – nem vitathatjuk. Különösen úgy nem, hogy hazánkban azon kevesek egyike, aki beszédeit nem mondatról mondatra felolvassa, hanem kapcsolatot teremt közönségével. Ez most is így történt, hiába feküdt a beszéd leírt változata a szónok előtt, mégsem beszélhetünk csak felolvasásról, hiszen Gyurcsány Ferenc azt inkább csak jegyzetként használta. Pedig a beszéd hossza többszörösen meghaladta a könnyen befogadható időintervallumot, az előadásmód kapcsolatteremtő képessége ezt részben mégis tudta kompenzálni. Még úgy is, hogy a több mint egy órás beszédét – különösen önmagához képest – visszafogott gesztusrendszerrel kísérte. Nem sétált a színpadon, nem voltak széles karmozdulatai, önmagát beszabályozva koordinálta mozgását.
Szónokként ugyanakkor nem veszített előadói tehetségéből. Hangszíne, hangereje, beszédtempója – egy kicsit megfontoltabb stílusban, de – a tőle megszokott formát mutatta.
Kétségtelenül sikerült a figyelem középpontjába állítani az MDF képviselőjelöltjeit a párt honlapjára kihelyezett kisfilmekkel, a kérdés már csak az, hogy ők, illetve a rájuk szavazók örülnek-e ennek a féktelen hírverésnek? 
Igen, ez a látszat. Ez az a látszat, aminek a magára valamit is adó kommunikációs vagy kampánytanácsadóknak soha nem lenne szabad bedőlniük. Mert attól, hogy valami olyan egyszerűnek és olyan spontánnak látszik, attól az még egyáltalán nem az. És pont azért jó. Mert a cél az volt, hogy annak látszódjon. Spontánnak, természetesnek és őszintének. A színfalak mögött azonban az ilyen produkciók mögött van a legtöbb munka. Mert az a szöveg – bármennyire is nem úgy tűnik – előre meg van írva, a szereplő pedig pontosan addig ismétli a szöveget és azt pontosan annyiszor veszik fel, ameddig az tökéletes nem lesz. És akkor még nem beszéltünk a láthatatlan sminkesről, fodrászról, stylistról, beszédtanárról… Hát, így áll össze a profiknál az a spontán felvétel.