2011. augusztus 27-én az esti híradóban a telefonos interjúk felirataiban tudatos elírás történt először itt (03:54) majd később korrigálták sikertelenül itt (10:49).

 

Mi történhetett?

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

  

 

 

 

 

 

 

 

 

Sokan az állítják, hogy a Twitter nem egy „köznapló”, a Twitter lényege a spontán őszinteség, stb. és az ott megjelenő csiripek (bejegyzések) nem a nagy nyilvánosságnak szánt akciók. El kell oszlatnunk ezt a tévedést. Vannak sokan, akik a legfrissebb, legmenőbb, legtrendibb közösségi médiumokat használják, mégsem tudják, hogy itt sincs már igazán magán-diskurzus. Minden, ami bekerül a médiába, az már a közbeszéd része. Hiába twitterez valaki bőszen, ha két másodperc múlva az egyik online hírportál is leközli a bejegyzést, így az azonnal a közbeszéd részévé válik. Sokan próbálkoztak azzal, hogy szalonképtelen kijelentéseiket az „írói munkásságuk” részeként állítsák be. Ugye, emlékszünk ilyenekre? Arra is emlékezhetünk, hogy egyes politikusok hazánk eldugott falvait járva jóval radikálisabban fogalmazták meg nézeteiket, mint az országos médiumokban szerepelve, és amikor mindez kitudódott, mert mégiscsak ott volt a helyi vagy a megyei lap munkatársa, és néhány nappal később országos botrány lett belőle, akkor azzal védekezett, hogy csak szűk körnek mondta. Ugye, emlékszünk ilyenekre. Eljött az internet és az online média korszaka, amikor bárhol megjelenő, bármilyen megnyilatkozás a médiát tematizáló hír lehet. Ez történt most Deutsch Tamás EP képviselővel. Twitter bejegyzése – ráadásul nem először – tematizálta a magyar online sajtót.

 

Mi történt kommunikációs szempontból? Deutsch Tamás magyar EP képviselő megalázó stílusban beszélt Magyarország és a Magyar Kormány szövetségesének egyik magas rangú kormánytisztviselőjéről. Itt nem arról van szó, hogy ezután majd az USA elnökének adminisztrációja megtorolja mindezt. Nem, erről egyáltalán nincs szó. Arról viszont igen, hogy nemzetközi reputációnk, vagyis hazánk jó hírneve egyre csökken. Ezért kellene néha nagyobb gondot fordítani a PR-ra is.  

 

Alföldi Róbert kiváló elme, nagyszerű művész, profi kommunikátor, mindezt bizonyítja megannyi színészi alakítása, színházi rendezése, képzőművészeti alkotásai, valamint televíziós műsorvezetői tevékenysége. Mégis elbukott, feltehetőleg azért, mert senki nem készítette fel arra, (vagy ha felkészítette, akkor a direktor nem fogadta meg) hogyan kell kommunikálni egy olyan sajtótájékoztatón, melyen provokáció érheti. Mindez kőkemény PR-kommunikációs hiba.

 

 

2011.05.23. Hír TV, Híradó 19 órás kiadás, szó szerinti leirat:

 

Sinkovits Szilvia riporter, Nemzeti 1 Televízió: „Láttam Az ember tragédiájából az orális jelenetet.

 

Alföldi Róbert igazgató, Nemzeti Színház: „Ö, ajánlom Önnek, el fogom küldeni nagyon szívesen a római színt, olvassa el! Madách Imre írta. Ember tragédiája.”

 

Sinkovits Szilvia riporter, Nemzeti 1 Televízió: „Ön például egy 12 éves diákkal megnézetné ezeket a műveket?”

 

Alföldi Róbert igazgató, Nemzeti Színház: „Meg bizony, és Önnek pedig kívánok ilyen orális szexet innentől kezdve egész életében.”

 

Mit kellett volna tenni, illetve mondani? Először is fel kell készülni a sajtótájékoztatóra. Sok lépésből áll a felkészülés menete, de most csak egyet emelek ki. Azt tudni lehetett – hiszen volt tüntetés, parlamenti interpelláció, médiatámadás –, hogy a Jobbik és a KDNP el akarja távolíttatni Alföldi Róbertet a direktori székből. Feltehetőleg minden lépését figyelik, és hiba esetén lecsapnak rá. Ezért minden olyan médium esetében, mely potenciálisan provokálhat is, százszorosra kell emelni a jó modort és fel kell készülni a korrekt, logikus érvelésre. Mindezek figyelembevételével így is válaszolhatott volna az igazgató:

 

 

Sinkovits Szilvia riporter, Nemzeti 1 Televízió: „Láttam Az ember tragédiájából az orális jelenetet.

 

Javasolt válasz Alföldi Róbert igazgató számára: Jól látta, a művészi szabadság részeként olyan vizuális elemeket rendeltem a dialógusok mellé és olyan rendezői utasítást adtam, melyek erősítik Madách Imre szövegét.

 

Sinkovits Szilvia riporter, Nemzeti 1 Televízió: „Ön például egy 12 éves diákkal megnézetné ezeket a műveket?”

 

Javasolt válasz Alföldi Róbert igazgató számára: „Nem, nem nézettetném meg, de a könyvet sem adnám a kezébe. Emlékezzen vissza iskolás élményeire! Az ember tragédiája középiskolában volt kötelező olvasmány, úgy 16 éves korában. Nagyon helyesen, hiszen például a római színben kéjhölgyek vannak. Ádámnak Catullus épp arról cseveg, hogy egy gladiátor halála fokozza a szexuális vágyat. Ezt ne olvassa egy 12 éves, nem neki való, ezért nem ajánlom, hogy megnézze a mostani színpadra vitt változatot sem. Azt hiszem, abban megegyezhetünk, hogy Madách nem gyermekmesét írt, hanem életszagú, filozofikus emberiség-drámát.”

 

Sajnos még egy gyakorlott kommunikátor sem választja egy vita során a másik emberségét is tiszteletben tartó logikus érvelést. Kár érte. Az ár nagy. Az emberi butaság térnyerése tombol mindkét oldalon. A kérdező és a válaszadó oldalán is.

Ha érettségi nincs is, Országos Vitaverseny legalább már van! A kommunikációs oktatás, a vizuális és a verbális egyaránt, sajnos még meglehetősen gyerekcipőben jár a hazai középiskolákban, de mintha most valami elindulni látszana…

A XXI. századi embert körülveszi a média, képtelenség kizárni az életünkből, hacsak valaki nem remete. Mondhatnánk úgy is, mediatizált világban élünk. Ezért is olyan érthetetlen, hogy az oktatás során miért fordítanak rá oly kevés figyelmet. De ezt már többször boncolgattuk, és mindig ugyanoda lyukadtunk ki, hogy igenis oktatni kellene azt, hogyan olvassunk újságot, hogyan értelmezzük a híreket, mivel vezethetnek félre, stb. Ezt tudjuk.

A média mellett azonban ott van a klasszikus kommunikáció, a beszéd is, mint oktatandó és fejlesztendő készség. Az érettségizők nagy része továbbtanul, várhatóan olyan munkakört fog betölteni, ahol szükség lesz, sőt minimálisan elvárható lenne a pontos beszéd, a jó fellépés és meggyőző előadásmód. Vagy, hogy tudjunk egymással vitázni (nem tévesztendő össze a veszekedéssel), érvelni, meggyőzni a másikat valamiről. Mert egy valódi vita, ha az valóban értelmesen zajlik, rengeteget vihet előre egy ügyön. Sőt meg merem kockáztatni, hogy egy-egy vita során születnek a legjobb ötletek, gondolatok, eredmények. Ezt pedig tanulni és tanítani kellene, ugyanis a tehetség csak egy kis része ennek a műfajnak. Néhány lelkes, mondhatni önkéntes pedagógus fakultációját leszámítva a retorika ma Magyarországon, a gimnáziumi oktatásban egyáltalán nincs jelen. És nem volt jelen a XX. században sem. A szomorú eredmény pedig látható, érezhető, tapasztalható. A sarki kisboltban, a piacon, a tanári katedrán, az üzletkötőnél, a televízióban és a parlamentben is.

 

A remény azonban végre felcsillant, és itthon is megrendeztek egy valódi disputaversenyt a 14-18 éves korosztály számára, a „Szóval?! Országos Vitaversenyt”.

 

A „Szóval?! Országos Vitaverseny” döntője több hónapos vetélkedést követően április 29-30-án volt Budapesten a Millenáris Parkban. A disputában háromfős csapatok vettek részt, akik előre meghatározott játékszabályok szerint vitáztak egy adott témáról: az egyik csapat a vitatéma mellett, míg a másik ellene kellett, hogy érveljen. Tehát nem indulatból, hanem érvekkel és speciális technikákkal. Külön köszönet ezért az Európai Bizottságnak, hogy megadták a lehetőséget és az anyagi támogatást a verseny megrendezéséhez, és külön köszönet a DIA-nak (Demokratikus Ifjúságért Alapítvány), hogy megragadta az alkalmat, és megszervezte az eseményt. Bízunk benne, hogy a verseny egyben hagyománnyá és egy népszerű „játékká” válik, melyben jelentős szerepet játszhat a Magyar Televízió is, ami egy közel egy órás összefoglaló műsorban számol be a versenyről és a műfajról magáról. Aki látott már hasonló vitaversenyt, azért, aki pedig nem, azért, de feltétlenül kapcsoljon május 14-én, szombaton 13:30-kor, azaz fél kettőkor az M1 csatornára…

 

Javában folynak az érettségi vizsgák, így mind kronológiai sorrendben haladva, mind a napi aktualitást figyelembe véve adja magát, hogy sorozatunk most következő része a gimnáziumi kommunikációs oktatással foglalkozzon. Ezt a hatalmas, önálló könyvre is elegendő témát egy mondatban talán így lehet a leginkább összefoglalni: Tisztelet a kivételnek.

 

A gimnázium minden szempontból a legideálisabb terep a retorikai és kommunikációs készségek fejlesztésére. A korosztály, a tanulói állomány, azaz a tudás és érdeklődés tekintetében valamilyen szinten összeválogatott gimnazista társaság megkívánná, hogy a tananyag szerves része legyen a retorika és a tágabb értelemben vett kommunikáció is – gondolok itt a vizuális kultúrára és a mára el- és kikerülhetetlen mediatizált környezetre.

Ettől azonban sajnos nagyon messze vagyunk. Még a magyar nyelvű emelt szintű képzés során is legfeljebb Cicerót említik meg a tanárok, hogy igen, ők kezdtek el szónokolni, majd történelemórán hallunk még annyit, hogy Kossuth egyébként elég tehetséges volt a retorika területén. Ebből kifolyólag nem is csoda, ha nem túl érdekfeszítő ez a téma az egyébként hatalmas tudáshalmazt magába szívó, és mindenhonnan milliónyi ingert kapó nagykamaszok számára. Meg egyébként is, ha ezt a szemükbe kapnák, mármint hogy nagykamaszok, attól egyből összedőlne a világ, nemhogy ha még kötelezően rájuk is erőltetnének holmi ókori kövületeket. És valószínűleg itt gyökerezik a félreértések alapja. Nem biztos, hogy minden tantárgynál jó módszer az időrendi sorrendben történő oktatás, valószínűleg az irodalomtanítás is sokkal sikeresebb lehetne, ha a megfelelő olvasmányt a megfelelő korosztálynak tanítanák, de ez egy másik poszt témája…

Tehát ha megfordítanánk, és úgy közelítenénk a szónoklás művészetéhez, hogy Brad Pitt is ezzel kezdte a gimiben, fogadjunk, hogy az egyik legnépszerűbb fakultáció lehetne, függetlenül attól, hogy retorikának, szónoklatnak vagy disputának hívnánk a foglalkozást?! Amerikában, az angolszász területeken, de akár Nyugat-Európa más országaiban is ugyanis mind a mai napig óriási hagyománya van a retorikának, nemhogy kötelező tantárgy, de a diákok imádják, sőt, a legnevesebb színészek, cégvezetők és politikusok önéletrajzából nem is hiányozhat egy dobogós eredmény valamely rangos szónoki vagy vitaversenyről.

Valódi önálló gondolatok kifejtésére a mai napig is talán az idegen nyelvű órákon van a legtöbb lehetőség, ahol egy-egy teljes tanóra is eltelik azzal, hogy beszélgetnek. Persze itt a cél az, hogy mindez idegen nyelven történjen, és ezt gyakorolják, de egy-egy téma kapcsán egész szép kis párbeszédek, szituációk alakulhatnak ki.

Az új érettségi rendszer ezen azonban már változtat valamit, hiszen sokkal inkább kíváncsi a vizsgázó gyakorlati megoldó képességére, mint egy-egy bemagolt leckére, vegyük csak alapul a magyar vagy történelem tárgyakat. Itt bizony teljesen ismeretlen szövegeket is tudni kell elemezni, sőt, már nem félnek a napi aktualitású témákhoz sem hozzányúlni. Ami jó, sőt kifejezetten hasznos. A kérdés már csak az marad, hogy maga az oktatási rendszer is alkalmazkodik-e a vizsgarendszerhez? Hagyják-e és tanítják-e a diákot önálló véleményformálásra?

A másik kritikus pont a kommunikáció területén – a retorika és a véleményformálás mellett – a média. Itthon annak is örülhetünk, ha egy gimnáziumban van sulilap, esetleg valamilyen filmes szakkör vagy egy alapfokú médiaoktatás. Mondjuk, magyar órán elmondják az újságírói műfajokat – és ez már nagy teljesítménynek tekinthető. Ma azonban az ettől sokkal mélyebb jellegű oktatás is elengedhetetlen lenne ezen a területen, hiszen a most felnövő generáció számára már nemcsak az újság, hanem a TV, rádió és leginkább az internetes hírforrások válnak az első számú információs bázissá. Ha azonban nem ismerik az alapvető sajtóműfajokat, technikákat, mechanizmusokat, nem is fogják tudni használni, sem felhasználni, de ami még szomorúbb, hogy könnyen megvezethetővé, manipulálhatóvá is válhatnak. Hiszen a média hatalom. És azt használni kell, ráadásul tudni kell használni. Az iskolák ezen a területen ott követik el a legnagyobb hibát, hogy még speciális, szaktudással rendelkező óraadó tanárokat sem alkalmaznak. De hamarosan talán ez is bekövetkezhet.